2010.10.28.

Bartek Péter Pál festőművésztől megkérdeztük, mi jár a fejében, amikor egy kiállítás végén leemeli a falról a képeit: hogy tekercset csináljon belőlük.

Bartek Péter Pál (saját megfogalmazásában) "nem ontja a képeket" : évente három-négy újabb munkával áll elő; az MMIK Médium Galériájában tegnap véget ért kiállításán is hosszabb korszak termésével-válogatásával szembesülhetett a látogató. A legújabb képek között vannak a legszemélyesebbek.

BPP az a típusú művész, aki egyszerre szakralizálja és profanizálja azt a teret, ahol a névjegyét leteszi - ahol elhelyezi a képeit. Tizenöt évvel ezelőtt a Médium Galéria adott helyett az akkor friss diplomás festőművész első önálló tárlatának: látogatóként - nem túlzás - megdöbbentő volt az az erő, az a szakrális és profán határán egyensúlyozó, a kétféle minőséget egybefogó koherencia, az a sajátos látásmód, amely az ember lényegét a szépség és deformáltság, harmónia és diszharmónia különös elegyében mutatta föl. A mostani kiállításról hiányzott a sarokból a festőállvány - Bartek Péter Pálnak már végképp tényleg nincs szüksége semmiféle plusz demonstrációra ahhoz, hogy bejelentse: Festő vagyok. Arra az első Médium-kiállításra emlékezve azt mondja, akkor még - hiába végzett éppen a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán - a tanulási folyamat elején járt: nem ismerte például elég mélyen a színek, a színhasználat titkát. Talán innen van, hogy azt a válogatást a barnák határozták meg alapvetően. (Nekem az a tárlat körülbelül azt jelentette, hogy BPP képzőművészként körülbelül azt az utat járta be, mint az író Umberto Eco, amikor megírta A rózsa nevét.)

De elég az emlékezésből - a "nyomozás" úgyis folytatódik -, bár ma már a tegnap bezárt, rendkívül nagy érdeklődést kiváltó, Médium-kiállítás is emlék. Péter azt mondja, amikor befejez egy képet - ha nem is megszűnik számára, de elszakad tőle; annyira, hogy hosszabb idő után szembesülve egy-egy korábbi munkájával azokat az erőket sem képes visszaidézni, amelyek a kép megszületése idején őt magát mozgatták. Mégis: furcsa érzés, hogy a falról leemelt nagyméretű leplek - ezek foglalták el a Médium első termét - egy szempillantás alatt semmi kis "tekerccsé" változnak. Ennél már csak az furcsább, amikor a tekercsből "újra kép lesz" ; amikor a lehulló lepel ből (a képből) áradó erő "megcsapja" a befogadót: "Szeretném, ha látszódnék, hogy ezek kiérlelt képek. Szeretném hinni, hogy van bennük erő" , jegyzi meg - és már már fönn is van a létra tetején, és a lepel már ott is fekszik kiterítve a lábunk előtt, és már tűnik is el: tekercsként őrzi titkát megint.

A kiállításról a zsennyei műterembe térnek vissza a képek - amelyek többnyire túlságosan fölzaklatják az embert ahhoz, hogy kedve támadjon velük élni. Péter szerint - és a visszajelzések is ezt mutatják - a Médium Galéria tere a lehető legjobb tér volt ehhez a kiállításhoz: se nem túl tágas - se nem túl szűkös. Éppen annyira intim, amennyire kell. Mert ezekhez a képekben intimitásra van szükség: a két kisebb, belső terem a családé - és a végtagoké. BPP fontosnak tartja a művészet személyességét - a művész és a választott tárgy nagyon személyes viszonyát, a valódi (meg)érintettséget értve ezen. A családtagokról készült portrékról szinte süt ez a személyes érintettség - a szinte ikonikusan időtlen háttér előtt.

Amikor magukra hagyjuk a kiállításbontókat, még fönn van a falon a 98-as Oltárkép, amelynek finom, törékeny főalakját egy kedves ismeretlen előre kitervelt módon (valószínűleg Teddy-hengerrel) feketére mázolta be egy budapesti kiállításon. Nem tudta, hogy a rombolásban néha építés van. Péternek is időre volt szüksége ahhoz, hogy megértse: a festői finomság csak megerősödik egy-egy pontosan agresszív festői gesztussal. Íme (az ember)!

Szerző: Ölbei Lívia
Forrás: VN Online